„Ez nem hét­köz­na­pi mérkőzés lesz. Én itt szü­let­tem, öt­ezer em­ber előtt nem en­ged­he­tem meg ma­gam­nak, hogy le­ég­jek a csa­pa­tom­mal. Nem vagy­tok már gye­re­kek, biz­to­san meg­ér­ti­tek, mit je­lent ne­kem ez a meccs. Ak­kor játs­­sza­tok en­nek megfelelően!” – mond­ta Kerc­só Ár­pád jégko­rongedző a Za­la­eger­sze­gi Ti­tá­nok csa­pa­tát al­ko­tó ti­zen­ki­lenc em­ber­pa­lán­tá­nak. Majd a ki­lenc–ti­zen­egy éves lur­kók („Nem vagy­tok már gyerekek…”) meg­an­­nyi el­szánt har­cos­ként ki­kor­cso­lyáz­tak a gyer­gyószent­mik­lósi Pro­gym csar­nok je­gé­re, és 12–0-ra legyőzték a Gyer­gyói-me­dence ha­son­ló ko­rú ho­kis nö­ven­dé­ke­i­nek vá­lo­ga­tott­ját. A zalai tehetségek az NHL-be is eljuthatnak Az ese­mény egyik szervező­je már nyu­god­tan hátradől­hetett. Az ál­ta­la har­minc év alatt (fel)ne­velt ho­kis­ge­ne­rá­ci­ók leg­te­het­sé­ge­sebb­­je – ezt ma­ga a gyer­gyói hokipá­pa ál­lít­ja – meg­mu­tat­ta a szülőföld­nek, hogy a ma­nap­ság Za­la­eger­sze­gen dol­go­zó szak­em­ber va­rázs­ere­je, szak­mai zse­ni­a­li­tá­sa mit sem ko­pott az idők so­rán. Mert ha csak va­la­mi ka­taszt­ró­fa köz­be nem szól, a szom­bat es­te lá­tott gyerkőcök kö­zül a tel­jes első és má­so­dik sor – Maz­zag Da­ni, Galló Vi­li, Gás­pár Ma­tyi, il­let­ve Sza­bó I Vik­tor, Fo­dor And­ris és Mol­nár Ru­di – nyol­c-tíz éven be­lül akár az NHL-ben is foly­tat­hat­ja ! Gyer­gyószent­mik­lós, a va­la­mi­ko­ri Csík vár­me­gye észa­ki ré­gi­ó­já­nak köz­pont­ja nem tar­to­zik a kön­­nyen megkö­zelí­thető ma­gyar­lak­ta te­le­pü­lé­sek kö­zé. Ma­ros­vá­sár­hely felől az 1287 mé­ter ma­gas Buc­sin-tetőn ke­resz­tül visz az egyet­len út, fenn, a he­gyen mí­nusz tíz fok és sí­e­lés­re al­kal­mas hó fo­gad­ja a Ti­tá­no­kat szál­lí­tó eme­le­tes buszt. A tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág és a mai Ro­má­nia leg­hi­de­gebb pont­ja, a Gyer­gyói-me­dence leg­mé­lyeb­ben fekvő te­rü­le­tén nyolc­száz év­vel ezelőtt ala­pí­tott szín­ma­gyar ka­to­li­kus köz­ség, az öt­ezer lel­ket szám­lá­ló Gyer­gyó­al­falu, a hokigálát szervező Var­gyas Lász­ló szülőhe­lye a következő ál­lo­más, majd in­nen már csak öt ki­lo­mé­ter­re van Gyer­gyószent­mik­lós, ahol a Kar­me­li­ta rend sze­re­tet­ott­ho­ná­ban szál­lunk meg. A kialvatlanság sem volt akadály Csak an­­nyi időt ka­punk az ex­pe­dí­ci­ót vas­szi­gor­ral vezető Ker­csótól, hogy le­rak­juk a cso­ma­gun­kat, majd irány az in­nen 24 ki­lo­mé­ter­re fekvő Gyil­kos-tó. Oda­fent jó­fé­le for­ralt bort mér­nek, a szom­szé­dos Bé­kás-szo­ros fe­lett őrszemként ma­gas­lik az Oltárkő; 1940 szep­tem­be­ré­nek első nap­ja­i­ban az Észak-Er­délyt vis­­sza­fog­la­ló ma­gyar csa­pa­tok ide, a Tri­a­non előt­ti ha­tár­hoz tűzték ki a pi­ros-fe­hér-zöld tri­ko­lórt. Nincs idő a nosz­tal­gi­á­zás­ra, dél­után a Ti­tá­nok – a majd ezer ki­lo­mé­te­res út fá­ra­dal­ma­i­val a tag­ja­ik­ban, perc­nyi al­vás nél­kül – két­szer 25 per­ces mec­­cset ját­sza­nak a gyer­gyói srá­cok vá­lo­ga­tott­já­val. A fej­jel ma­ga­sabb, jó­val idősebb ha­zai­­ak szer­zik meg a ve­ze­tést, de utá­na be­in­dul a za­lai hen­ger, 11–3 a vé­ge. Es­te töl­tött ká­posz­tás va­cso­ra Al­fa­luban, majd a srá­cok szét­szé­led­nek ven­dég­lá­tó­ik ott­ho­na­i­ba: mind­egyik eger­sze­gi gyer­me­ket egy he­lyi csa­lád fo­gad­ja „örök­be” két éj­sza­ká­ra. Szom­ba­ton már a gye­rek­meccs­re meg­te­lik a Pro­gym hi­va­ta­lo­san 3500 nézőt be­fo­ga­dó csar­no­ka, ötez­ren szo­ron­ga­nak, egy csa­pat a fö­dém „be­lak­ha­tó” ge­ren­dá­it száll­ja meg, így a men­nyezetről is csün­ge­nek a szé­ke­lyek! A dísz­pá­holy­ban Patru­bány Mik­lós, a Ma­gya­rok Vi­lág­szö­vet­ség­ének el­nö­ke és Szász Jenő, Széke­lyud­varhely pol­gár­mes­te­re, a re­zes­ban­da húz­za a talp­­alá­va­lót, s ami­kor rá­zen­dít az „Édes Er­dély, itt va­gyunk, ér­ted élünk és ha­lunk, győz a szit­­tya fer­ge­teg, a ro­ha­nó se­reg!” szövegű in­du­ló­ra, kis­sé ag­gód­va pil­lan­tok Eduard Panára, a Ro­mán Jég­ko­rong­szö­vet­ség jo­vi­á­li­san mo­soly­gó főtit­kárára. De nincs ok a zsi­ge­ri ijedt­ség­re, ma már, 17 év­vel a Ceaus­es­cu-rend­sz­er bu­ká­sa után – a je­lek sze­rint – tel­jes a sza­bad­ság Romániá­ban… Az­tán el­sö­té­tül a csar­nok, műko­rc­solyázó lány­kák ma­gyar és szé­kely (vi­lá­gos­kék mezőben arany sáv, fö­löt­te nap és hold) zász­lók­kal sik­la­nak a jég­re, majd a ze­ne­kar el­játs­­sza a ma­gyar és a szé­kely him­nuszt. Öt­ezer to­rok­ból zúg az „Is­ten, áldd meg a ma­gyart!” és a „Ki tud­ja, mer­re, mer­re visz a végzet…”, s nem­csak a tu­dó­sí­tó tor­kát foj­to­gat­ja nagy gom­bóc, kö­rü­löt­tem min­den­ki­nek gya­nú­san csil­log a sze­me. A gá­la­mec­­csen ugyan ti­los az üt­kö­zés, de azért éles­ben fo­lyik a küz­de­lem. Ker­tész Zol­tán, Góga At­ti­la és Gál Csa­ba ré­vén há­rom tős­gyök­eres gyer­gyói ho­kis jut­tat­ja 3–1-es ve­ze­tés­hez a ha­za­i­a­kat (Peter­di Im­re szé­pít), zúg a „Pisz­káld ki!”, de az­tán Peter­di, Azari Zsolt, Markó Ist­ván (a már vis­­sza­vo­nult Anc­sin Já­nos álom­pas­­szá­ból!) és Szi­lassy Zol­tán gól­ja­i­val 5–3-ra for­dí­ta­nak a ven­dé­gek, aki­ket Kerc­só di­ri­gál ezen a mérkőzésen. Utána vi­szont a csík­sze­re­dai Ele­kes Le­ven­te mes­ter­hár­ma­sa jön, s Csa­ta Csa­ba be­ál­lít­ja a 8–7-es vég­ered­ményt. A be­fe­je­zést követően Pat­rubány Mik­lós­tól Györ­gy Ist­ván alfalui pol­gár­mes­te­rig min­den­ki mond be­szé­det, majd Var­gyas Lász­ló, a Du­na­új­vá­rosi Acél­bi­kák-Extra.hu csa­pat­ka­pi­tá­nya kap­ja egyik em­lé­ket a má­sik után. A leg­meg­ha­tóbb pil­la­nat, ami­kor a tár­sak kört al­kot­nak a jé­gen, s fél térd­re eresz­ked­ve ün­nep­lik a 36 éves ve­te­ránt, akit „Öreg Bi­ka” fel­ira­tú em­lék­mez­zel aján­dé­koz­nak meg. Jut még Kerc­só­nak is az elis­merés­ből, a gá­la tel­jes be­vé­tel­ét pe­dig a Gyer­gyói-me­dence ho­kis­pa­lán­tá­i­nak ne­ve­lé­sé­re for­dít­ják. Var­gyas Lász­ló le­gen­da a szé­kely, a ma­gyar és a ro­mán hoki­sport­ban is. Sok­szo­ros ro­mán vá­lo­ga­tott, emel­lett a Jász­be­rény és a Duna­ferr csa­pa­tá­val is ma­gyar baj­no­ki cím bir­to­ko­sa. – Mi­ért a ro­mán, és nem a ma­gyar vá­lo­ga­tott­ban ját­szott más­fél év­ti­ze­den át? – Nem tet­ték lehetővé a nem­zet­kö­zi szö­vet­ség sza­bá­lyai. Aki egy­szer már, bár­mi­lyen szin­ten, sze­re­pelt egy or­szág nem­ze­ti csa­pa­tá­ban, má­sutt nem le­het vá­lo­ga­tott. Én pe­dig húsz éve jég­re lép­tem a ro­mán ifi­együttes­ben. – Nem kis mun­ka le­he­tett a szé­kely–ma­gyar hokigála meg­szer­ve­zé­se. – Va­ló­ban, de az ered­mény min­de­nért kár­pó­tolt. Pá­lya­fu­tá­som csú­csa ez az es­te. – Hol az iga­zi ott­ho­na? – Du­na­új­vá­ros­ban élek, de Alfaluban is van egy há­zam s egy ki­sebb bir­to­kom. Ha út­ra ke­lek, min­dig ott­hon­ról ha­za­me­gyek. – Tény­leg vis­­sza­vo­nul? – Úgy ter­vez­tem, de rá­jöt­tem, hogy kép­te­len va­gyok ab­ba­hagy­ni. Amíg ek­ko­ra sze­re­tet árad felém…